Leleplező film Fukushima atom katasztrófa

Posted on Posted in Egyéb
Fukushimai atom katasztrófa ,az eltitkolt tények

 

Túlterhelt hatóságok, inkompetens, három napot késő katasztrófaelhárítás, rothadó hullák. Nincs rá biztosíték, hogy egy másik országban másképp zajlana le az atomreaktor-katasztrófa. A tévéhíradókból nem ismert meghökkentő pillanatokat, mozzanatokat kapott lencsevégre a fukushimai atomreaktor tragédiájáról a helyszínen készült dokumentumfilm, a Nuclear Story, melyet a Thesszaloniki Dokumentumfilmfesztiválon láttuk.

Lángoló atomreaktor
Lángoló atomreaktor

A jó idő beköszöntével egyre gyakoribb problémát okoznak a zavaró zajhatások is! Az Ön által működtetett tevékenység zaja belül van a határértéken? Ha segíthetünk, kattintson!”

A filmet Pio D’Emilia készítette, aki olasz létére 30 éve él Japánban és folyékonyan beszél japánul. Így nem csoda, hogy ő lett a katasztrófáról azonnal tudósító újságírók között az egyedüli külföldi.

 
A nyelvtudás és a kultúra, a szokások ismerete előnynek bizonyult, hiszen olyan helyzetekbe tudott bemerészkedni, -akár kandi kamerával- filmezni és a hivatalos közeg előtt kimagyarázni magát, amire a japánok -talán félénkségből, törvénytiszteletből- és a külföldiek -hely- és emberismeret híján- nem.

Ezt nem láttuk

Mivel azonnal kamerát ragadott, amint a földrengés lecsapott a szigetországra, a szemtanú krónikáját és benyomásait kapjuk filmjéből. (Ugyanakkor bedolgozta művébe Matteo Gagliardi ide vágó könyvének tényanyagát is.)

Vízzel locsolják a reaktort
A film tele van olyan részlettel, amikről a távoli szemlélő nem tudhat a nyugati média tudósításaiból. Néhány példa:

A katasztrófa után az összes rádióállomás gyász-zenét kezdett játszani.
Ahogy a cunami behatolt a szárazföldre, voltak infrastruktúrák, amik kigyulladtak. Rendszerint nem ezt asszociáljuk a szökőárral.
A 60 000 fős lakossal bíró Kesennuma városában -mely a tonhal-halászat fővárosának számított- az incidens utáni 3. napon is elhagyatottan állt minden, az inkompetens, túlterhelt hatóságok még mindig nem küldtek embereket a helyzet felmérésére és a túlélők segítésére, valamint keresésére a romok alatt.
Az egyik szupermarket előtt 6 órát kellett ácsorogniuk a túlélőknek a hosszú sorban, hogy végre élelmet vásárolhassanak. A katasztrófaelhárítási alakulatok nem siettek a segítségükre.

 
Egy kórház parkolójában kerekes ágyak és tolószékek sokaságát találta D’Emilia. Csak egy maszkos hölgy volt jelen, aki elárulta a kamerának, hogy a betegeket napokig magukra hagyták. Kitolták őket az ágyukban a szabadba, majd a személyzet lelépett. (A film Fukuba kórházat említ, de ilyen nem létezik. Akármelyik kórház is legyen, a látvány magáért beszél.) Amikor végre eljöttek a betegekért, “a szállítás közben néhányan meghaltak. Ha jól emlékszem, tizennégyen,” mondta az ismeretlen személy.

Fukushimai gyerekek
Fukushimai gyerekek

A fukusima-generáció. A katasztrófa egész életükre rányomja majd a bélyegét.
Nukleáris menekültek

Reaktorismeret
A film így magyarázza el az erőmű működését: “A Fukushima Daiichi reaktorai a General Electric 1978-as modelje, mely úgy működik, mint egy hatalmas lábas. A mag tartalmazza az urániumból készült üzemanyag rudakat, amely napokkal azután is meleget áraszt magából, hogy kikapcsolták.”
“Ezt a hőt a nukleáris hasadás generálja, mely felmelegíti a vizet, az ebből származó gőz pedig közvetlenül a turbinákba megy, megforgatja őket, amivel villamosáramot termel. A sűrített gőz visszajut a reaktorba.” “A katasztrófa első napján nem rendelkezett a reaktor elegendő energiával, hogy ki lehessen nyitni a szelepet.”
A szelep tulajdonképpen beragadt, félig nyitva állt, félig csukva. D’Emilia szerint ez akadályozta meg, hogy a reaktor annyira felforrjon, hogy a mag olyan sugárzást okozzon, amitől Tokió lakossága is súlyosan megbetegedik.
Embertömegek váltak hajléktalanná. Sokan iskolai tornatermekben húzták meg magukat, majd a kormány konténerlakásokat kreált nekik ideiglenes megoldásként. Egész lakótelepek épültek így.

A tekintélytisztelő japán polgároknak nagy sokkot jelentett, hogy elvesztették a bizalmat a hatóságokban. Az erőművet üzemeltető Tepco vezetője bocsánatot kért a lakosságtól, de -ahogy D’Emilia rámutat- személyes felelősséget nem ismert be beszédében.

Közben 10 000 tonnányi radioaktív hűtővíz ömlött -vagy szivárgott- ki a tengerbe a második reaktorból.

Az is megrendülést kelthetett a nemzeti pszichében, hogy a káosz utat engedett a fosztogatásoknak. Mintha a japánok nem erről az oldalról ismerték volna önmagukat.

A reaktor helyreállításán, illetve szigetelésén dolgozó embereket “nukleáris cigányoknak” hívják. Ők olyan migráns munkások, akik naponta 3-4 dollárt keresnek e munkával. Két műszakot is bevállalnak, hogy meg tudjanak élni a szerény keresetből.

A sugárzásnak való hosszú és intenzív kitettség miatt testük többnyire túllépi azt a szintet, ami mellett még engedélyezhető a munkavégzés. De ők megbuherálják a sugárzásmérőket, hogy továbbra is dolgozni engedjék őket.

Megfigyelek, tehát vagyok. Tiltott nukleáris határátlépés.
Nukleáris voyeur

Figyelemreméltó az oknyomozó újságíró tudatállapota is: Emilio bevallja, hogy “szinte perverz vonzalmat” érez, hogy minél közelebb merészkedjen a veszélyzónához. (Halálösztön? Freudnak biztos lenne néhány szava ehhez.)

A reaktor robbanása után 20 kilométeres körzetben lezárták a környéket, de D’Emilia 2 kilométeres távolságba merészkedett. Pedig nem a bőrével játszadozott: a sugárzásmérő 32,49 millisievertet (mSv) mutatott. Már 1 mSv-nél el kell hagyni a területet!

Némely pillanat szürreális. A GPS az autójában olyan utakat mutat, amelyek már nem léteznek. Az árhullám martalékává váltak. Aztán háziállatokra bukkan. A tehén és a disznók még mindig élelemért kutatnak. Minden egyes fűszállal vagy maggal radioaktív eledelt falatoznak. Testük sugárszennyezett. Hamarosan meg fognak dögleni.

A sajtódelegáció buszának sugárzását mérik.
És persze a régi transzparensek, hirdetések még ott díszelegnek a közelben: “A nukleáris energia ragyogja be jövőnket.” Na persze…

Hónapokkal a robbanás után a sajtódelegáció nyomására a reaktor üzemeltetői közel engedték a zsurnalisztákat a telep sérült részeihez, de hisztérikusan utasítgatták a média képviselőit. Látszott rajtuk, hogy jobb belátásuk ellenére engedik a nyilvánosság elé azt, amit nem szeretnének mutogatni.

D’Emilia azzal a megjegyzéssel zárja filmjét, hogy a 641 oldalas Kurokawa-jelentés hiába készült el, nem történt meg az érintett (állami és cég)vezetők jogi felelősségre vonása. Se vádemelés, se bírósági tárgyalás.

A Nuclear Story filmes szempontból is látványos és tehetséget bizonyító munka: a katasztrófát animált, manga-szerű epizódokkal rekonstruálják az alkotók.Úgy készült -vélhetően sok pénzből-, mint a játékfilmes műgonddal kidolgozott amerikai dokumentumfilmek. Magyar vonatkozása, hogy kísérőzenéjét a Budapest Symphony Orchestrával vették fel.

Tudta?
Az egyik rendőr azt mondja D’Emiliának, hogy a cunami 7 méteres. Valójában a Richter-skála szerinti földmozgás által indukált szökőár magassága helyenként elérte a 15 métert.
Tokióban 7,4-es fokozatra tett szert a rengés.
640 kilométeres partszakaszon 9,6-11,2 kilométerre is behatolt a hullám a szárazföldön, lerombolva mindent, ami az útjában állt.
Az üzemzavar ugyanúgy zajlott le mindhárom megsebesült reaktorban.
A baleset után olyan nagy volt a sugárzás a reaktorban, hogy robotokat sem lehetett bejuttatni, hogy megkezdjék az üzemzavar-elhárítást. Így az sem volt ismeretes, vajon milyen vastagon maradt ép a betonréteg, vagyis mi védi a reaktort.
A forgalomból kivont nukleáris üzemanyagot -az említett rudakat- a világ minden tájáról Finnországba szállítják, ahol föld alatti katakombákba zárják őket. Ott 100 000 évig továbbra is radioaktívak maradnak.